s akkor államvizsga rulezz, s szombati ballagás szervezősdi. s lesz zöld szalagos ballagó kalap, s tóga, s közhely duma, s nem csak (mert, hogy az én beszédemben nem fogok olyat írni:P), s család, s virágok, s valami felfoghatatlan érzés, hogy ... vége?! Tényleg ennyi volt az akadémiai három év, amiről még most volt, hogy csak álmodtam...
Még olyan távolinak érzem a "teljes életem a saját kezembe veszem" dolgot... De nincs mit sopánkodni... az jön. És én bizonytalanul lépkedve, de napról napra egyre inkább a saját utam járom majd.
olyan kettős minden... azt hiszem ez az az érzés, amikor az embernek az egyik szeme sír a másik meg nevet.
Persze, itt van még a mesteri, de az már nem olyan, mint az alapképzés...
Eddig azt hittem, hogy velem van a baj. Hogy túlaggódok dolgokat, hogy már lassan szorongok, ha a jövőmre gondolok, aztán be kellett lássam: ennek itt és most helye van, és nem bánom. Igyekszem normális dologként felfogni, és tudatosítani: nincs világ vége, sőőőőőőőt :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése