2014. május 7., szerda

Sötét, véget nem érő labirintusok kanyargó folyósóin találta magát. Ki kell jutnia. Elindult. Félelmetes volt lépkedni. A szennyvíz bűze undorral töltötte el. Egy újabb elágazásnál találta magát. Utálta az egészet. A bűzt, a nedvességet, a sötétet, a fáradtságot, a lelkét sakkban tartó félelmet. Ki kell jutnia. Ki fog jutni. Elindult az elágazás egyik irányába. Itt már nem lehet tudni mi a jó döntés, csak azt tudhatta, hogy menni kell. Mert hogy kijut az biztos, csak ezt most túl kell élni. És túl fogja. Már járt itt más előtte. Kapott rá példát, bíztatást, hogy lehet. Térképet is, csak az nem volt bejelölve rajta, hogy az elágazások melyikén kell majd végigmenni. Azt mindenki maga választja meg. Egy biztos: a végén van kijutás, csak lehet, hogy utóbb, mint előbb, de van.
Már sok ideje ment ezen a hosszú, émelyítő folyosón... Szeretett volna megállni. Inkább belefeküdne a szennyvízbe, kisírni magából minden könnyét, az életét, de nem lehet. Ki fog jutni. Felzokoghat. És akkor, majd kifolyik belőle minden fáradtság, minden fájdalom, minden elkeseredettség, és minden emléke is az alagútnak. Akkor már nem lesz más, csak meleg napsütés.

Nincsenek megjegyzések: