Olyan lazának és olyan természetesnek veszem a mosolyt. Rájöttem, soha nem gondoltam bele különösen a tartalmába, soha nem voltam hálás azért, hogy nap, mint nap ott az arcomon, hogy lassan már az alap arcvonásommá vált. Persze, vannak napjaim, legrosszabb esetben periódusaim, amikor nincs hozzá hangulatom, kedvem, energiám, amikor nem jön őszintén, de elmúlik nekem. Mindig is úgy gondoltam, hogy soha semmi nem lesz képes olyan mélyre vinni engem, hogy teljesen elhagyjam magam, hogy ne a fényt lássam, az alagút végén, még akkor is, ha nagyon hosszúnak tűnik az az ominózus alagút. Soha nem fogom úgy gondolni, hogy az élet csak rosszat ad, és értelmetlen szeretni, a jót tenni, hinni és remélni a tündérmese szépségű életben, bármilyen fájó tapasztalat után is. És ebben erősít meg az egyik kedvenc Igém is: Róm 8, 38-39 (amit egyszer egy Jehova nőnek beolvastam nagy dicsőségesen:))... kár, hogy az Ő bibliájában ez nincs benne... milyen szegény a lelke e nélkül...), ami azt mondja, hogy soha semmi nem tud elválasztani engem Krisztus szeretetétől:D:D Valóban hiszem, hogy ez igaz, Jézus maga ígérte, és Ő betartja minden szavát.
Egyszer elmosolyogta magát, csodaként emlékszem az arcának a vonásaira. De kár, hogy nem ismeri Jézust...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése