2010. augusztus 28., szombat

in memoriam...

Már Kolozsváron. Visszajöttem javítani, vizsgázni. Egy vagány kis nyaralás zárásának gondoltam ezt a kincses cityben töltendő néhány napot. Tény! Soha többé nem hagyok őszre vizsgát, mert "lesz időm majd tanulni rá", mert nem, na de ennyivel okosabb lettem.
Lényeg a lényeg, szép kis nappunk volt tegnap... nagy vinetasütési akció az udvaron, a tűzön, elbúcsúzás a szeretett nagynénitől és unkatesóktól, pakolászás, még Gabi bátyja gondosan előkészítette számomra az elhozandó elemózsia adagot és go gyergyóba, mert ott aludtam az éjszaka Ildikónál, onnan mentem a vonatállomásra hajnalban.
Gabi bátyja és Évi(a felesége), Bettyvel (a hugicám) kikísértek a buszmegállóba, kifele még fényképezkedtünk, vidultunk, aztán eljöttem.
Most meg nem vidulok...
Reggel 9kor hívott Lehel (az öcsém), hogy meghalt Gabi bátyja éjfél körül... Szív infarktus. Betty és Évi voltak otthon, ők kellett végignézzék tehetetlenül a kegyetlen eseményt. Húsz perc hiábavaló újraélesztés, egy átvirrasztott éjszaka, megtört szívek... én meg innen kolozsvárról blogolok, és a csapongó gondolataimat próbálom rendszerezni, és Isten elé vinni.
A szüleim nem díjaznák, ha most úgy döntenék, hogy hazamegyek a temetésre, ezért is nem szóltak az éjszaka folyamán, mert "nekem most a vizsga a fontos, és az otthoni hangulat most felkavarna, és nem tudnék tanulni". Valahol igazuk van... de úgy gondolom, haza kell mennem.
És a nagy fájdalom zuhatagban ami az egész családot nyirbálja, úgy érzem hálás vagyok a gondviselésnek...
Hálás, hogy a testvéreket egybe gyűjtötte még a nyárra, hogy gyorsan elvitte magával a mennyei partyba és nem hosszú szenvedések végterméke volt, és, hogy nem voltam ott...
Elég traumának az amit elmeséltek a testvéreim, és amit megélnek ők ezekben a percekben is. Kellek én most nekik, hogy bátorítsam, hogy vigasztaljam.
Közben meg azon gondolkodok, amit Zsuzsa írt:
"ha valaki meghal, igazából magunkat siratjuk és nem az illetőt. Nekünk a rossz, hogy nem láthatjuk, nincs már velünk...egy kicsit mintha önzőség is lenne részünkről...nem? Főleg, ha tudjuk, hogy az illető jó helyen van...Na, de mi van akkor ha valakit szeretünk, meghal és azért sírunk, mert valószínűleg nem adta át halála előtt életét Istennek? Akkor valószínűleg imáznunk kell érte..."
És ezért is hálás vagyok... Gabi bátyját eddig is a hite tartotta meg, még akkor is, ha az eszével tudott sok mindent, de a szívével nem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy ezek az utolsó percei, még a feleségéért kiáltott, és az amatőr szájon át lélegeztetésre is kinyitotta a szemét... biztos vagyok benne, hogy utoljára Istenhez kiáltott, aki várta Őt, és akivel most együtt vannak:D
És nem bánok semmit, béke van a szívembe vele kapcsolatban. A második apukám volt, mindig gondoskodott rólunk, sokszor anyagilag is. És persze, mint minden szoros kapcsolatban, vannak nehézségek, vannak súrlódások. Húsvétkor mi is csúnyán összeszólalkoztunk, de már akkor kiengesztelődtünk, bocsánatot kértem, bár nem éreztem magam hibásnak, és ugyan akkor dühében nem mondott semmit rá, tudom, hogy elfelejtette, hogy nem maradt egyikünkben sem keserű szájíz a vita csata miatt. És tudom, hogy tudta, hogy mennyire szerettük, és én is tudom, hogy a kedvenc unokahúgai voltunk, különben nem lett volna minden egyes alkalommal az, hogy sírunk a búcsúzásnál, és hosszan öleljük egymást az érkezésnél.
Hiányozni fog, és kegyetlenek lesznek ez után a hazaérkezések az erős Gabi bátyjás ölelések nélkül, a nagy szociológiás traccs partyk nélkül, a sok gyerekkori és nagyis anekdoták nélkül, a lenmag olaj nélkül, az asztalnál a betöltetlen asztalfő nélkül, a csontok leszopogatásáért kampányolás nélkül, a legjobb tokányt főző cím birtokosa nélkül, a gondoskodó szeretete nélkül, az illata nélkül, a lépései dobogása nélkül, a szigorú de simogató hangja nélkül, a nevetése nélkül...
És a plusz sírfelirattal a nagyi sírjánál...

Nincsenek megjegyzések: