Furcsa és megfogalmazhatatlan érzés van bennem napok óta, azaz több, mint egy hete. Valami nagyon fáj, ott legbelül, csendesen, körülírhatatlanul, nem tudok nevet adni az érzésnek vagy érzéseknek amik bennem vannak. És nem tudom megfogalmazni, hogy arra vágyom-e, hogy a megfelelő ember nyisson és közeledjen (mert lehet, hogy pont az fáj, hogy annyira van de inkább még sincs az életemben), mert talán az ő vállán kisírnám minden bajom gondom, ami most az életembe felgyűlt, vagy pont az kellene, hogy "csak úgy zsebre vágott kézzel" elinduljak és megbeszéljem magammal és Istennel a dolgokat... Nem tudom, de ha még lesz egy program, aminek a szervezéséhez bármi közöm is kell legyen, elsírom magam, mert annyira nincs most már hozzá energiám.
Itt a szesszió, a sok nyűg és nyavalya, az idővel való versenyfutás, amivel nem is lenne baj, ha lenne az embernek hozzá lelki ereje, de most az életem másra vágyna...
Tegnap, amíg ellenük tiltakoztam, kaptam egy választ ezekre a megmagyarázhatatlan érzésekre: nincs ezekkel semmi baj, mert
"Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében.
Ideje van a születésnek, és ideje a halálnak (...)
Ideje van a sírásnak és ideje van a nevetésnek,
ideje a gyásznak és ideje a táncnak (...)
Ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartozkodásnak.
Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek,
ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak,
Ideje van az eltépésnek, és ideje az összevarrásnak,
ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak (...)
Mindent úgy alkotott, hogy helyes legyen a maga idejében" (Préd 3,1-15)
Ugyan most ezeket nem értem, de azt hiszem meg kell értsem: most ennek van itt az ideje az életemben. Hogy miért? Nem tudom, de amint megtudom, megértem, hogy mi volt ezzel a célja, azt is megírom:D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése